Lett egy játék (magunk közt, csak úgy), ami arról szól, hogy írni kell. Aki szokott írni, biztosan játszott hasonlót stílusgyakorlat vagy a puszta szórakozás kedvéért. Mindössze egy hívószó adott, ezen kívül ebben most az a szabály, hogy nincs szabály. Sem terjedelmi (jó, nagyságrendileg novella..), sem stílus, sem egyéb megkötés.
Az első szót találomra választottam, és egyből elég erős (s éppen ezért sok klasszikus melléfutást sejtető) szó lett a hívószó: láthatatlan.
A fene se tudja, hogy sorsszerűség vagy véletlenség vagy hülyeség, de nekem ez az összes mostani (akár félig kész, fejben írt) szövegemhez passzol. Úgy is mondhatnám, hogy eköré szervezhetném az összes elkövetkező rövid prózámat.
Szép tágan értelmezhető, értem én, mégis biztosít egy kohéziót, amit oly nagyon óhajtok, amióta ciklusokban, rendszerekben gondolkodom.
A láthatatlanság úgy érdekel, mint az alternatív valóság lenyomata. A fosztóképző hiányt sugall, a láthatóság hiányát, ezzel pedig létezést. Valami van, de nem látható. A különféle valóságokban különféleképpen érzékelünk, így maga a láthatatlanság is lehet érvénytelen az egyikben, míg a másikban tény. Tehát ami az én valóságomban látható, az a tiédben lehet láthatatlan, és így tovább a végtelenségig, s mi ez, ha nem maga a valóság.
A Láthatatlan Novellák első darabja lett a Reggelek, ami tegnapelőtt jelent meg a Tárcán kínálom oldalán. (majd felteszem ide is)
Kategóriák
Észlelési NaplóCímkék
írás, napló, novella, Szeifert NatáliaMég nincsenek kommentek. (
)
Mondj valamit
A szövegben nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk. Az email cím megadása kötelezõ, de az oldalon nem jelenik meg. Ha van felhasználóneved, itt bejelentkezhetsz.
Az IP címedet megjegyezzük, de ezt csak a komment spam jellegének vizsgálatához használjuk fel.
