2011. nov. 12. 16:17 - írta Nati

Amit tudtam, helyreállítottam a blogból, sajnos a legutóbbi bejegyzésemet (Így mennek dolgaink) még nem tárazta a Google, úgyhogy nincs meg.

Az volt benne, hogy voltam Bartist nézni, hallgatni a Nyitott Műhelyben, és hogy úgy járok Bartisra, mint mások koncertre. Ugyanazok a számok mennek, mégis mindig újra akarja hallani az ember. Meg azt is írtam, hogy a Bartist szoktam mondani ha sarokba szorítanak és kell kedvenc írót mondani, pedig ez olyan, mint az a kérdés, hogy mi a kedvenc színed, miközben épphogy örülök, hogy nem vagyok színvak, szóval minden szín a kedvencem, ha úgy vesszük.

Aztán azt is leírtam, hogy szép hosszú bejegyzést terveztem arról, ami Attila kapcsán eszembe jutott, hogy milyen érdekes, hogy Tarr Béla is szinte ugyanarról beszél az utolsó filmje kapcsán: van egy határ, ahonnan az ember nem csinálhatja tovább, be van fejezve az életmű, mert már csak ugyanazt tudná csinálni. (Bartisnál nem éppen  ez a helyzet, de a gondolat felmerül, mindenesetre ki kell jönnie A nyugalom árnyékából) S közben jusson eszünkbe, hogy például Frida Kahlo legjobb képein mindig Frida Kahlo szerepel, ugye milyen érdekes, hogy a művészetben nem a tárgy az igazán fontos, hanem a hogyan. Ez határozza meg, hogy meddig lehet, meddig érdemes, és szerettem volna egy posztban összehozni Bartist Tarrt meg Kahlot, csak a vicc kedvéért... satöbbi satöbbi satöbbi...

Szóval, ilyeneket írogattam, aztán azt, hogy mindezt nem fejtem ki (ahogy nem is fejtettem, és most sem fogom, mert) van itt egy vonal.

Kitört egy tízes fokozatú házikatasztrófa. Ez tényleg olyan, mint a vihar, csak befelé.

Belül zajos. Ki vagyok törve. És írtam, hogy majd jövök, illetve, ha nem. Akkor tudjátok.

Keresem az új blogomat, ha meg lesz, szólok. Menni kell.