Annak, akit érdekel, aki olvas, aki szokott szólni, és aki nem szóval...

http://szeifertnatalia.wordpress.com/

update: Előzmény - Szolgálati közlemény

Amit tudtam, helyreállítottam a blogból, sajnos a legutóbbi bejegyzésemet (Így mennek dolgaink) még nem tárazta a Google, úgyhogy nincs meg.

Az volt benne, hogy voltam Bartist nézni, hallgatni a Nyitott Műhelyben, és hogy úgy járok Bartisra, mint mások koncertre. Ugyanazok a számok mennek, mégis mindig újra akarja hallani az ember. Meg azt is írtam, hogy a Bartist szoktam mondani ha sarokba szorítanak és kell kedvenc írót mondani, pedig ez olyan, mint az a kérdés, hogy mi a kedvenc színed, miközben épphogy örülök, hogy nem vagyok színvak, szóval minden szín a kedvencem, ha úgy vesszük.

Aztán azt is leírtam, hogy szép hosszú bejegyzést terveztem arról, ami Attila kapcsán eszembe jutott, hogy milyen érdekes, hogy Tarr Béla is szinte ugyanarról beszél az utolsó filmje kapcsán: van egy határ, ahonnan az ember nem csinálhatja tovább, be van fejezve az életmű, mert már csak ugyanazt tudná csinálni. (Bartisnál nem éppen  ez a helyzet, de a gondolat felmerül, mindenesetre ki kell jönnie A nyugalom árnyékából) S közben jusson eszünkbe, hogy például Frida Kahlo legjobb képein mindig Frida Kahlo szerepel, ugye milyen érdekes, hogy a művészetben nem a tárgy az igazán fontos, hanem a hogyan. Ez határozza meg, hogy meddig lehet, meddig érdemes, és szerettem volna egy posztban összehozni Bartist Tarrt meg Kahlot, csak a vicc kedvéért... satöbbi satöbbi satöbbi...

Szóval, ilyeneket írogattam, aztán azt, hogy mindezt nem fejtem ki (ahogy nem is fejtettem, és most sem fogom, mert) van itt egy vonal.

Kitört egy tízes fokozatú házikatasztrófa. Ez tényleg olyan, mint a vihar, csak befelé.

Belül zajos. Ki vagyok törve. És írtam, hogy majd jövök, illetve, ha nem. Akkor tudjátok.

Keresem az új blogomat, ha meg lesz, szólok. Menni kell.

Lett egy játék (magunk közt, csak úgy), ami arról szól, hogy írni kell. Aki szokott írni, biztosan játszott hasonlót stílusgyakorlat vagy a puszta szórakozás kedvéért. Mindössze egy hívószó adott, ezen kívül ebben most az a szabály, hogy nincs szabály. Sem terjedelmi (jó, nagyságrendileg novella..), sem stílus, sem egyéb megkötés.

Az első szót találomra választottam, és egyből elég erős (s éppen ezért sok klasszikus melléfutást sejtető) szó lett a hívószó: láthatatlan.

A fene se tudja, hogy sorsszerűség vagy véletlenség vagy hülyeség, de nekem ez az összes mostani (akár félig kész, fejben írt) szövegemhez passzol. Úgy is mondhatnám, hogy eköré szervezhetném az összes elkövetkező rövid prózámat.

Szép tágan értelmezhető, értem én, mégis biztosít egy kohéziót, amit oly nagyon óhajtok, amióta ciklusokban, rendszerekben gondolkodom.

A láthatatlanság úgy érdekel, mint az alternatív valóság lenyomata. A fosztóképző hiányt sugall, a láthatóság hiányát, ezzel pedig létezést. Valami van, de nem látható. A különféle valóságokban különféleképpen érzékelünk, így maga a láthatatlanság is lehet érvénytelen az egyikben, míg a másikban tény. Tehát ami az én valóságomban látható, az a tiédben lehet láthatatlan, és így tovább a végtelenségig, s mi ez, ha nem maga a valóság.

A Láthatatlan Novellák első darabja lett a Reggelek, ami tegnapelőtt jelent meg a Tárcán kínálom oldalán. (majd felteszem ide is)

Én (izgatottan): Mindjárt kinyílik a virág! Mindjárt, mindjárt!

Gyerek1 (unottan): Anya, egy rajzfilmet nézel...

Azért teszem ide ezt a videót, hogy szenvedjétek végig. Nem azért, mert kínozni akarlak, hanem azért mert ez nálam tényleg az "ilyen nincs és mégis van" kategóriába tartozik, és azt hiszem, kell hogy lássátok. Azt feltételezem ugyanis, hogy aki itt rendszeresen olvasgat, az nem nézi ezeket a műsorokat. Ahogy én sem.
De ahhoz, hogy felfogjuk, hogy valójában mekkora sötétség vesz minket körül, néha ki kell nézni a csigaházból és feldolgozni azt a hihetetlen információt, hogy azoknak az embereknek, akikkel az utcán szembetalálkozol - vagy akikkel együtt vásárolsz a piacon, utazol buszon, metrón, akikkel négyévente nem tudod, mire szavazz, szóval, akikkel itt élsz Magyarországon - kilencven százaléka ezt bizony nézi. Nézik, beszélnek róla, foglalkoznak vele. Ezt a szennyet lélegzik be, ezzel kelnek, fekszenek, és elhiszik, hogy ez valami.
És ez még mind semmi...

Már akartam korábban, csak mindig elfelejtettem. Úgy 40x40 cm lehet, vásznon van, akrillal, a macska matt, a többi fényes. (ha rákattintasz a képre, megnő)

Mostanában zenében utazunk. Akik a kilencvenes években voltak kamaszok, fiatal felnőttek, azoknak általában volt Pearl Jam - korszakuk. (Ez gyakran járt együtt a Nirvana, Metallica, Soundgarden, Guns n' Roses - korszakokkal)
A Jeremy-t például csak évente egyszer hallgatom meg, hogy el ne kopjon. De ha az I Am Mine-t hallom, bárhol, bármikor feláll a szőr a karomon.
(Az még az ilyen kis híján tökéleteseknek is van, mint én..hehe.)

Nem az, hogy szerelem, de mégiscsak az is, ami megfogja az embert így elsőre. Két ismert arc, két művész. Szóval, ahogy beleolvasok a részletbe, azt gondolom, hogy azért lehet ez tanulságos, mert magáról a művészről, mint állatfajtáról tudhatsz meg többet. Ha művész vagy, önmagad megértéséhez segíthet, ha másokról olvasol, ha nem, akkor a furcsa barátaid elfogadásához juttathat közelebb.

Szigethy Gábor: Mezei Márai Szerelem című könyvéről van szó.  ITT olvasható hosszabb részlet a könyvből.

"Más dolga van, el fog menni… – idézi Márai szavait. De amikor néhány oldallal korábban arról ír, hogy Tibort, a férjét, a tehetségtelennek bizonyult művészfélét másfél évi házasság után húszévesen elhagyta és Pestre indult, mert színésznő akart lenni, nem vidéki, dali társulati karmesterfeleség, ugyanúgy búcsúzott, ugyanazokkal a szavakkal korábbi szerelmétől, férjétől, mint Márai Sándor 1941 késő őszén tőle. „Dolgom volt, el kellett menni…” 1931-ben Szegeden Mária minden bizonnyal nem ezekkel a szavakkal búcsúzott el Tibortól. Ezek Márai Sándor szavai, amelyek, amikor 1941-ben elhangzottak, majdnem halálos sebet ejtettek Mezei Mária lelkén. De 1947-ben már tudja – Márai Sándortól tanulta –, hogy a tehetséges művész sorsa: tudnia kell menekülni a munkát, az alkotást gátló érzelmek béklyóitól. Mezei Mária 1931-ben tudott menekülni. Tibor belerokkant. Márai Sándor 1941-ben tudott menekülni. Mezei Mária – egy időre – belerokkant.
De igazi művész: ismeri a feltámadás titkát.
És megfejti a senki más számára nem értelmezhető, neki szóló titkos jeleket.
Márai Sándor 1941-ben írott verse őrzi az átélt pillanat – „élményzsákmányolás” – emlékét.

Tegezés

A hajad, a kezed, a lábad, a szoknyád,
A szemed, az álmod, a fogad, a nyelved,
A körmöd, a blúzod, a pettyes kabátod,
Szempillád, szájad, sértett nevetésed,
A kölnid, a cipőd, a melled, a csókod,
Unalmad, bánatod, mosolyod, magányod,
Életem, életed, halálom, halálod."

Szigethy Gábor: Mezei Márai Szerelem, Helikon Kiadó, 2011

>> Hosszabb részlet itt

Azért, hogy lássuk, kit érdekel ez.
Összefog, párbeszédre hív, megmutat, végigkísér.

Ez a Láz oldalának célja. Olyan friss, hogy még igazából csak hőemelkedés. Kíváncsian várom (de tényeg), hogy hányan leszünk, akik végigkísérjük a szöveg útját a fióktól a könyvespolcig. Hozzászólással, visszajelzéssel elvileg támogatod a könyvvé válást.

A Facebookon is ér lájkolni (mert ugye, ami ott nincs, az nem is létezik...), nem szemetelünk (sokat).

Na, mert ezt hallgatom egy hete (?). A Quimby azért jó, mert ha most nem hallgatom meg egy évig, akkor legközelebb egy új rétegét fogom meghallani.

De. Azé' aki nő létére nem akar varsói fűszereslány lenni... (0:36-nál)

Akkor sejtettem meg a szerelem igazi lényegét: a szerelem abszolút, mindent követel, vagy mindent elutasít. A többi hasonló érzés, szánalom, gyengédség és társaik, csupán perifériás jelenségek, társadalom és megszokás alkotásai. Ő maga azonban - a szigorú, kérlelhetetlen Aphrodité - pogány. Nem elménket, ösztöneinket követeli, hanem csontjaink velejét.

(Lawrence Durrell: Alexandriai négyes, Justine)

Az a kegyetlenül szép női hang

Lovas Nagy Anna első regényével kapcsolatban már a bemutatón szóba került, hogy miféle kategóriákba fogják majd besorolni a kritikusok. Lehet akár melegregénynek, női könyvnek, titulálni, de óvakodjunk a kategóriáktól. Aki szaftos leszbikus jelenetekre vár, vagy vérfeminista zászlóra készül tűzni a kötetet, csalódni fog. Pedig van a Verazéletben szerelem is, szex is, leszbikusok is, csakhogy elsősorban mégis az élet.

Az egyes szám első személyű elbeszélő életének középpontjában pedig Vera. Aki elhagyta. Valahol, Budapesttől nem túl messze, egy Zápor nevű faluban él Vera, a lecsúszott (vagy tán be sem futott) színésznő egy parasztházban, volt szeretőjével, az idős LaMammával. Veráé az első szoba, LaMammáé a hátsó. Míg meg nem hal. Vera fellépésekre, rendezvényekre jár, elnyűtt szerepekben parádézik, lételeme a szereplés. Így ismeri meg őt a regény beszélője, és szereti meg egy életre.

Pedig Verát nem könnyű szeretni, >> Tovább a teljes cikkre

Nyilván nem Dörner Györggyel van a baj, illetve, ha vele van valami, akkor az jó lenne, ha csak az ő problémája maradna.
A pályázata, azabaj.
Illetve, még az se lenne, hanem a kinevezése.
Én egyébként sem bírom, ha művészek politizálnak. (Igen, magánemberként mindenki oda húzza az ikszet, ahova, ez nem tartozik rám, nem érdekel, satöbbi.)

Nekem a Dörner remek színész, alkotó ember, és nem mellesleg Bruce Willis legjobb hangja. És még mindig egy jó pasi. Nekem nem jobbos, nem balos, nem felkete, nem fehér, ő egy művész, akit ezért lehet szeretni vagy nem szeretni, és pássz. Ha itt meg lehetne állni. Az volna jó.

Nem lehet. Itt a cikk, ami kifejti, itt meg a tiltakozás színházigazgatóktól - lehet várni mikor fogják ezért megütni a bokájukat, persze ezt is csak rosszindulatból mondom, nálunk ilyen nincs, szabadság van. Tesszük, amit szabad.

És szerintem  a színház sem politikai terület, nem szabad neki semmiféle színűnek lennie. Egyiknek se, sehol. Vannak ilyen utópisztikus képeim a kultúráról. Ami (mint tudjuk) nem szégyen, csak néha kellemetlen, most például erősen kellemetlen.
A politizáló művészekről mindig az a kép vetül elém, hogy egy alkalommal, amikor (ahogy bárkinek) számot kell majd vetniük, eléggé fogják sajnálni ezt az egészet. Mármint az igaziak, mert nekik egyszer rá kell jönni, hogy mi a fontos, és hogy a szabad alkotás nem férhet össze efféle ideológiákkal. Ilyenkor már-már sajnálatot érzek, de ez meg az én problémám.

Nevezzük ezt annak, hogy élünk. Lássuk jól: nem növünk fel sosem. Kocsmában mérgezzük magunkat, eleresztjük a hajunkat, még két kör, legyen ez egy ünnep.
A szabályok ilyenkor kicsit meglazulnak, hogy holnap még erősebben szoruljanak a nyak köré, megfulladunk. Én megfulladok, az hétszentség.
Állok, ülök, szerencsétlenkedek, úgy teszek, mintha játszanék, van egy biliárdasztal, tegyük fel, hogy ellátok a végéig, ide jártok szórakozni, gondolom. Ide járnak, járunk, járok, menjük ki a világból inkább. Jó is vágni a füstöt, ropni a táncot, tenni a szépet, gondolni a rútat.
Már majdnem kint vagyunk ilyenkor, egyébként. És ami majdnem az, az nem. Vegyülünk. Embervegyülékben harapjuk a valót, de valami lila köd lesz ez mégis. A franc essen az egészbe, menjetek a picsába, gondolom. Nem mennek, én se megyek, egy térd az asztal alatt, egy kéz a vállon egy szem a látóhatáron, vicces, pont azt akartam mondani, hogy a mai nap éppen megfelelő arra, hogy a hangya holdra szálljon.
Minden nap megfelelő, gondolom aztán. Minden nappal egyre közelebb van valami, amiről nem akarsz tudni. Minden nappal egyre jobban belesüppedek egy fojtogató rendszerbe, amiből már olyan sokszor elindultam kifelé.
Hol vagyok megkötve?
Hogy konkrétan most, kéremszépen, a nyakamon van-e a hurok, vagy bokánál a lánc, ezt tessenek legalább megmondani, csak a kötöttség miatt. A helyzetelemzés, tetszik érteni.
Ki fogja kezdeni a bokát, vagy a csuklót, vagy a nyak finom bőrét ez a csapda.
Keresem magamon a sebet. Hogy tudjam, hova kell vágni, ha eljön az ideje.

Nem az, hogy áll a vak fickó a zebránál és zöld a lámpa és senkinek nem jut eszébe, hogy ugyan már, hát biztos nem azért csinálja, mert ő akar lenni a vak-a-zebránál-élőszobor, hanem mondjuk átmenne. Illetve ez is.
Hogy basszátokmeg mi ez a folytonos hőzöngés, hőbörgés, követelőzés, rinya a változásért, a többért, a jobbért, a jogért, fasztudjamiért, amikor egymás közt ennyi nem telik? Egy nyomorult kérdés, mondjuk az, hogy átkísérhetlek?
Én akarok változást, és kezdjük itt.
Aztán folytassuk ott, hogy az legyen a minimum, hogy minden nyomorult lámpára teszünk egy berregőt, hogy a vak is lássa, érted.

Ott voltunk, jó volt, gyertek jövőre ti is.

[Képen molylányok, a nap szavai: táktor, rakenroll.]

Van még igazi debreceni beszámoló ITT.

Nincsek utcája

Született városlakók kedvéért azzal kell kezdenem, hogy tényleg vannak olyan utcák, mint amilyen Tar Sándoré, ebben a könyvben. Külváros végén, falu szélén, ahol soha nem készül el a betonburkolat, ahogy a legtöbb házat sem fogják soha bevakolni. Nincs miből. Ez a nincsek utcája.

Nincs itt pénz, csillogás, nincs pallérozott elme, cizellált eszmefuttatás, nincs »Tiszta udvar, rendes ház« táblácska egyetlen udvaron sem, nincs hipermarket, plazmatévé (semmilyen tévé), autó is csak akkor fordul itt meg, ha jön a tiszteletes a Trabantjával, vagy a halottszállító kocsi. De az nyáron nem ér rá, mert a jó kihasználtság miatt olyankor Aradványban dinnyézik, vagy káposztát szállít valahol. Úgyhogy, aki nyáron hal meg – mint a Vida fiú, aki a tüdőbajával már évek óta csak az ágyat nyomta és az utcabeliek még kezet fogni se mertek az apjával –, az számítson arra, hogy a sráfos kocsival viszik ki a temetőbe.

De A mi utcánkban a temetés időpontját kitűzni sem olyan egyszerű ám, mint ahogy Végső Márton tiszteletes gondolta. Mert délután kettőkor még korán van, de négykor már mindenki részeg. Temetni csak háromkor érdemes.

Mert A mi utcánkban sok minden nincs ugyan, de kocsma több is van. Ott van a Misi presszó, aminek volna rendes neve is, de mindenki csak Misinek hívja a tulajdonos után. Kedves felesége a pult mögül csak így szokta munkára biztatni az urát, ha az sokat időzött a vendégek közt, és csak a fogyasztást növelte: „Misi! Misikém, drága! Az isten bassza rád a temetőajtót, hozzál már öt láda sört. Hát mi vagy te itt, díszvendég?”

>> Tovább a teljes cikkre

A Tar-túrára készülünk, gondoltam, miért ne hagynék el az egyik helyszínen egy könyvet. Sajnos azt nem tudom előre megmondani, hogy hol (nem voltam még, nem ismerem a kocsmákat), de ITT megtaláljátok a túra útvonalát. Valamelyik kocsmában (vagy kocsma előtt) fogok tehát veszíteni.

Nem Tar-kötet hagyok el (jóhogy), hanem azt, ami éppen sorra kerül az elhagyási listáról. Még csak nem is hazai a szerző. Többet nem árulok el, aki megtalálja, megtudja. Ha nem kell, hagyja ott, vagy vigye tovább és hagyja el. A múltkori könyveb is tettem egy lapot, hogy én hagytam el, a mostaniba talán a blogcímet is felírom a papírra, hogy a gyanútlan megtaláló idetaláljon - ha akar.

Garafilafi az életkertben

A Mintha élnél, a legnépszerűbb kortárs lemúr, Garaczi László kötete a 2011-es Ünnepi Könyvhétre jelent meg – újra. (Első ízben 1995-ben látott napvilágot a Jelenkor Kiadónál.) Az Egy lemúr vallomásai alcímet viselő sorozat modern énregény, olykor zavarba ejtően őszinte vallomásokkal. A Magvető Kiadó egységes öltözetet adott a köteteknek, olyan karaktereset, amilyen karakteres a tartalom.

Ömlenek ránk az idézésre termett mondatok („Mások úgy mondják, a politikus az a túlcsorduló személyiségű közember, ki elveket okád, és taktikát fosik.”), miközben egy kisfiút látunk, aki nem hogy felnőni, de élni sem igazán akar. Vagy talán akarna, csak nem tudja ezt az egészet hova tenni. És ezt mélyen meg lehet érteni. Mert ha megadatna, hogy megint gyermeki tisztasággal tekintsünk körbe, mi sem értenénk ezt az egész felnőtt világot, kezdve az óvodánál, a büntetéseknél. Nem értenénk ezt az egész szabályrendszert. A feladatot, hogy itt márpedig élni kell, úgy, ahogy kitalálták nekünk, szépen benne a kis skatulyánkban.

>> Tovább a teljes cikkre

(Viga Vendel két sorára)

Mondjuk, a villamoson még sose
basztam. Csak eszembe jutott.

Amikor még nem szerettem a sört,
a kólát ittam borral, de a rövid kört
se hagytam ki sosem, hogy jól üssön.

Combok közt marjon a lényeg, ez jutott
eszembe, ahogy a hátamba mélyedt
a kapaszkodó fékezéskor, a nyakamba
borult a párafelhő meg az a fickó
akivel akkor azt mondtuk magunkról,
hogy együtt járunk.

Nem is jártunk, csak villamosoztunk,
egyik kocsmától a másikig. Kapualjban
felhajtott szoknya, utcasarkon elkapott
csukló, szitokszavak, lihegések, áramszedő,
vágyelosztó.

Hol volt már akkor a kombiné,
és hol volt még akkor a kombinó!